Minden könyvnek megvan a maga sajátos sorsa. Ezé is. Második
gyermekem születését váró, 34 éves sárospataki tanárként kaptam meg a bevonulási
parancsot ún. SAS-behívó formájában arra, hogy késedelem nélkül utazzak
Kassára, ahonnan majd elindulunk a doni frontra „védeni a magyar hazát”.
1942. nyarától 1943. tavaszáig tartott a „kiküldetésem”,
amely azzal a csodával határos eredménnyel végződött, hogy az alakulatunkban
szolgáló 1200 tüzér közül életben maradt alig 120 katona közé osztott be a
sors.
Tollforgató fajtához tartozván – feleségem tanúsága szerint
minden nap elindítottam haza egy-egy tábori lapot - kilenc hónapig tartó felejthetetlen
doni kiküldetésem nyugalmasabb óráiban elő-elővettem íróeszközeimet és mindent
papírra vetettem, amit tapasztaltam, és amit akkor a történésekről gondoltam.
Ezek nem csak naplóbejegyzések voltak, gyakran amolyan karcolatfélékben hagytam
nyomát élményeimnek, s ahelyett, hogy tűzbe hajigáltam volna, szerencsére a
tábori postával Patakra irányítottam őket. Jól tettem, mert bár írtam még ezeken
kívül is számtalan ilyen-olyan feljegyzést is, amit nem küldtem haza, mind
ottmaradtak ruháim, fényképezőgépem, néhány kedves ikonom társaságában. Csak a
pánikos menekülés pillanatában épp rajtam volt ruhadarabjaim, köztük a
fagyástól megóvó nemezcsizma, irhabélés és szőrmekucsma maradtak meg, úgyhogy fogkefe,
fésű, evőkanál, bicska, egy árva zsineg nélkül indultam neki a nagy
menetelésnek hazafelé.
Két fiatal tanártársammal együtt már évek óta
szerkesztettünk-írtunk egy nagyon egyszerű műfajú hetilapot, Határőr címen.
Karcolataimat civilben maradt szerkesztőtársaimnak küldtem el, akik rendre
közölték is őket akkoriban.
Ezeket az 1943-ban fogalmazott írásaimat gyűjtöttem most
össze e kötet kedvéért abban a reményben, hogy mai nemzedéknek átadjak abból az
élményvilágból valamit, amit volt szerencsém egy minden porcikájában „civil”
tartalékos hadnagy uniformisában a Don-kanyarban átélve megörökíteni.
Dr. Harsányi István, 1996
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése